Ez Amerika! Egy vad csempekandalló
Olvasási idő: 3 perc
Az tavalyi év talán egyik legmeghatóbb munkája volt az a csempekandalló, amit egy békés kis szlovákiai falucskában, Derencsényben zajlott. Hosszú utazás után érkeztünk meg erre a helyes kis településre, amelyet dús erdők és lankás dombok ölelnek körül. Az erdő szélén, egy faház várt ránk, ahol a vadászok és a nyugalom szerelmesei találhatnak egymásra, vagy őzre, szarvasra, medvére. A fogadtatás különösen kedves volt: egy lelkes német juhász kutya, akinek láthatóan tele volt a naptára, éppen egy éjszakai őrségről tért vissza, de még így is szívesen csatlakozott hozzánk.
Az emeletre lépve egy régi, stílusú cserépkályha köszönött. A kályhát a takarás és szőnyegek leterítését követően villámgyorsan szétszedtük – a kutya szemében talán ekkor született meg a tisztelet irántunk. Lentebb egy egyszerű fatüzelésű tűzhely volt, amely remekül megfelel főzésre, de egy egész ház befűtéséhez már alkalmatlan.
A faház emeletére azonban nem építhettünk hagyományos cserépkályhát. A padló súlyterhelése nem bírta volna el a masszív szerkezetet, így egy csempekandalló mellett döntöttünk. Előtte persze Magyarországra vezetett az utunk, hogy beszerezzük az eddigi legnagyobb üvegfelületű kandallóbetétet. Nem tagadom, volt bennünk némi izgalom, hogy a tűztér üvegezése kibírja-e a lankás, hosszú utat.
Az bontás után belefogtunk a kandallóbetét beszerelésébe. A idő szinte repült (mint az ólomszárnyú betonbagoly – egy klasszikus idézve); a kandalló építése gyorsabb, hiszen kevesebb anyagot igényel, mint egy hagyományos cserépkályha. De az örök optimizmusunkat hamarosan beárnyékolta egy kisebb nehezítő körülmény: kollégám, Nazar megbetegedett. Szerencsére a vendéglátóink olyan gondoskodással álltak mellénk, hogy teával, mézzel és a helyi praktikákkal szinte megállíthatatlan szuperhõsként tért vissza a munkába, igaz még mindíg lázasan.
A kandalló csempéi különös figyelmet kaptak: a helyi állatvilágot megjelenítő motívumok díszítették őket, ami nagyszerűen illeszkedett a vadászház hangulatához. Emellett egyedi vadételeket is megkóstoltunk, így még inkább a hely szellemében dolgoztunk. Egyik nap például segítettünk egy frissen ejtett vaddisznót az autóba pakolni.
A munka mindennapjait a helyi vadászok tették még színesebbé. Naponta fel-feltűntek, hogy csodálják a munkánkat, és közben lelkesen meséltek a környező erdők életéről. Az erdei utak mentén minden egyes alkalommal találkoztunk rókákkal, nyulakkal és szarvascsordákkal. Úgy éreztük, mintha egy National Geographic forgatásának közepén lennénk. Az ilyen pillanatok nemcsak széppé, de nyugodttá is tették a hetet.
Az utolsó nagy kihívás a ház harmadik szintjének fűtése volt. Ez a padlástér, ahol egyszerre akár tíz ember is megszállhat, de eddig a legkevésbé melegedett fel. Modern megoldások helyett, egy praktikus légcsatornát építettünk a mennyezetbe, hogy a meleg levegő feljuthasson oda. Az áramlás szabályozható lett, így a fentiek is eldönhetik, milyen meleget szeretnének, anélkül hogy pizsamában le kellene botorkálniuk. A tisztítást is megkönnyítettük: kényelmes méretű nyílást hagytunk a karbantartáshoz (a légcsatornát idővel szükséges tisztítani, mert a porcicák és pókok kedvelt élőhelye). A légcsatornát végül agyag-vakolattal húztuk le a hálózást követően, így nem csak jó, de szép is lett.
Az építés utolsó napján a család minden tagja ott volt, izgatottan várva a befejezést. Nazar takarított, mert nálunk a „Jöttünk, építettünk, rendet hagytunk” az alapelv. Közben én fugáztam a csempekandallót, nedves szivaccsal újból elsimítottam a kissé megrepedező agyagvakolatot, hogy minden apró részlet tökéletes legyen. A kandallóban fellobbanó tűz melegénél az egész család boldog mosollyal ült össze – itt már lehetett sejteni, hogy ki leszünk fizetve 🙂
A megrendelő csak annyit mondott, mikor minden a helyére került és lobogott a tűz a hatalmas üvegezéssel ellátott csempekandalló tűztérében:
„Ez Amerika!”
Viccesen megkérdeztem:
– és az jó? 😀
